Vasárnap érkeztünk haza Barcelonából, vegyes érzelmekkel. Mármint ami engem illet. Sokáig ostoroztam magam, hogy a második negyed végén már három kiállítással ültem a kispadon és nem tudtam segíteni a csapattársaimnak, akik számítottak volna rám. Mindegy, elengedtem, mert teljesen felesleges ezen rágódni, hisz itt van a következő állomás, meg kell verni kétszer a BVSC-t, hogy döntőt játszhassunk a bajnokságban. Szép és nehéz feladat lesz, mivel a BVSC egy nagyon összerakott társaság, minden poszton erősek.Kicsit vissza térve a Sabadell meccsünkre: a tegnapi megbeszélésen teljesen igazat adok Mihinek (ami ritka 
), hogy egyáltalán nem kell, sőt, nem szabad szomorúnak lennünk, hisz a két meccs alatt lőttünk húsz (20!!!!!!!!) gólt egy olyan csapatnak, akik olyanok a női vízilabdában, mint a fociban a FC Barcelona. Magyarul a legjobbak. Az utolsó negyedben az utolsó percben is olyan precízen kipasszolták az emberelőnyt és lőttek belőle egy hosszú fickát, hogy mi csak álltunk és bámultunk, legalábbis én a kispadról. Egy szóval büszkének kell lennünk, hogy játszhattunk ellenük és hogy az első meccsen itt Dunaújvárosban meg tudtuk azt csinálni az első negyedben, hogy ők néztek minket úgy, mintha az FC Barcelona lennénk. De mi nem vagyunk azok, mi a Dunaújváros vagyunk. Nagyon tanulságos volt kint az a négy nap. Barcelona gyönyörű, biztos, hogy turistáskodni ki fogok menni egyszer Fenyővel
