Miután Volosból hazajöttem, rájöttem mennyi mindenben változtatni kell. Nem csak feltétlen az edzés téren, hanem a civil életben is. Nagyon tetszenek az új edzéstervek, bár az érettségi év mellett nagyon nehezen egyeztethetőek az időpontok, hisz sok időt töltök tanulással, legalábbis többet, mint eddig. Az idei év a vízilabda mellett főként az érettségire való felkészülésről fog szólni. Egyszer van ilyen az ember életében, szeretném komolyan venni. Ez az év valamennyivel így nehezebb lesz, bár teljes motiváltsággal állok neki, hisz egyre jobban megbizonyosodom arról, hogy azok közé a szerencsés emberek közé tartozhatok, akik azt csinálják, amit igazán szeretnek és ott vannak, ahol ezt a legjobban/legkönnyebben tudják csinálni. Pár hete egy olyan szemsérülést szenvedtem, amivel egy bizonyos időre elvesztettem a látásomat. Természetesen pár óra alatt kiderült, hogy nem lesz ennek komoly következménye, de addig bennem is megfordult az, hogy mi lett volna, ha (!)… A sportban benne van a sérülés veszélye, nyilván nekem is és a családomnak is át kellett gondolni ezt az egészet, meg fiatalabb koromban is, amikor ez komolyabbá és veszélyesebbé vált (vajon megéri-e?). Igen, fölösleges a “mi lett volna ha” mondatra gondolni, de valahogy nem tudtuk figyelmen kívül hagyni ennél a kényes esetnél. De persze, hogy megéri! Mert sok ember azzal a lehetőséggel sem tud élni (vagy nem teheti), hogy azt csinálja, amit szeret és amiben jó. Én ezzel élni szeretnék, vízilabdázhatok és a LEN Kupa bronzérmes DFVE tagja vagyok!