Ezt a blogot még a Magyar Kupa mérkőzés után írtam és úgy gondolom, hogy mégse mehetek el mellette szó nélkül. Szóval muszáj elmondanom nektek, mit éreztem akkor!

Tegnap sikerült megnyernünk a Magyar Kupa ezüstérmet és egy hihetetlen hétvégén vagyunk túl! Szombaton a BVSC-t győztük le nagyon összeszedett, harcos mérkőzésen.  Aztán vasárnap úgy jöttünk az uszodába, hogy játszunk egy jót! Ez annyira jól sikerült, hogy 5 métereseken múlt csak, hogy ezüstéremmel tértünk haza. Büszke vagyok a csapatra, hiszen mindent megtett ebben az elmúlt pár hónapban (évben) és a mérkőzésen is a sikerért. Tulajdonképpen ez az is! 🙂 Persze voltak hibák és felmerül a fejekben a “ha” szó utáni rész, viszont még életemben nem éreztem magam annyira jól egy csapatban, mint ebben. Nem tudom, melyik csapat, hogy szokott ünnepelni vagy mit szokott csinálni egy győzelem vagy egy vereség után. Egy biztos a mi csapatunk együtt van. Győzelem és vereség után egyaránt. 

Van, aki nyer egy Magyar Kupát és 9-kor már alszik a Barátok közt után aztán másnap felkel és elmegy befizeti a csekkeket a postán… Van, aki nyer egy ezüstérmet és utána hajnalig együtt van azokkal, akikkel elérte ezt a sikert. Remélem, értitek a különbséget. Tegnap eszméletlen jó érzés volt egy csapatként együtt lenni. A vízben és utána persze a parton is. Jó érzés egy olyan társaságban lenni, ahol mindenki tudja a másikról, hogy honnan indult és hol tart most. Persze lehet bosszankodni, a magam részéről is, hogy szombaton minden bejött, vasárnap meg az sem ment be, aminek bekellett volna. Van ilyen, ebből tanulunk és megyünk tovább. Hosszú az út még előttünk. Lesz még lehetőség aranyat nyerni! Ebben biztos vagyok!

 

Tegnap este elhangzott egy olyan mondat, amivel nagyon egyet tudtam érteni. “Isten lehet nem véletlen nem engedi, hogy győzzünk.” Lehetséges, hogy igazságos és mindenkinek jót akar? Valakinek ad egy Kupa aranyérmet, valakinek meg megteremti azt a légkört, azt a miliőt, azt az érzést, ami jobb egy Magyar Kupa aránynál. Ami többet ér annál, mint hogy győzöl. Ezt a társaságot leginkább nem a sikerek kovácsolták össze. A sikerben könnyű “jó” csapatnak lenni, na de a nehéz pillanatokban, kire számíthatsz? Mihi szokta emlegetni, hogy a sikernek sok az anyja, akkor mindenki úgy érzi, hogy igen is ez rajta is múlt és ez a siker az övé is. De ha esetleg nem nyersz, akkor ki marad ott melletted? Persze mindenki nyerni szeretne, elvégre is ezért csináljuk, de vajon elcserélnél egy tárgyat, ezért az érzésért, ezért a társaságért? Vagy inkább megküzdesz velük együtt és amikor sikerül és egymás szemébe néztek, pontosan tudjátok, hogy mennyi mindenen mentetek keresztül, mint csapat. Amikor tudod, hogy a másik azt a lövés edzésen megcsinálta legalább ezerszer és a meccsen abból lő egy gólt! Akkor tudjátok igazán értékelni  ezt. Amikor a részletekre figyelsz oda és tudod, hogy ez mit jelent neki. Rengetegszer hallottam már, akár válogatott csapattársaim szájából is, hogy nyertek egy-egy VB, EB érmet és semmit sem jelentett nekik, mert nem voltak a csapat részei. Nem érezték magukénak. Hát ebben a csapatban még a lelátón ülő játékosok is a magukénak érzik. Az övék is! Szóval lehet nem nyertünk egy aranyat vagy egy kupát, de teltház előtt játszottunk, ami után a gyerekek ugyanúgy oda jöttek hozzánk, autogramot kértek, fotót kértek, pacsiztak velünk. Szóval persze, ha nyerünk, akkor azért jobb érzés, hogy megtudjuk egymás vállát veregetni, hogy látod, ezért edzünk ennyit. Tudom jól, hogy csak idők kérdése és előbb utóbb ez teljesül. A meccs utáni megbeszélésen Smici azt mondta, hogy büszke ránk és hálás azért, hogy ide tartozhat és inkább szomorkodik itt velünk, mint, hogy örüljön valahol máshol egy olyannak, aminek igazából túl nagy jelentősége nincsen. Ahol azaz elvárt, hogy nyerj (nem feltétlen az UVSE csapatára gondolok, hanem bármilyen csapatra, ahol a kipróbált játékosok szerepelnek. Inkább van itt velünk, mint akár a Kirishinél, Sabadellnél, akik már világ szinten is elismert csapatok). Mihi is megemlítette, hogy voltak nagyon nagy sztárjai a csapatában régebben, meg is nyert velük mindent és semmiféle extra örömöt nem érzett. “Oké nyertünk, menjünk ünnepelni, aztán haza.” Mert mindenki erre számított, ez volt az egyértelmű. Viszont, amikor úgy játszol a világ legjobb és legkipróbáltabb játékosai ellen, hogy évek óta csak edzel, a válogatottban eddig még csak részszerepeid voltak, ha játszottál egyáltalán és ennek ellenére, megszorongatsz egy olyan csapatot, akik évek óta válogatott alapemberek, na ez az igazán nagy siker. Esélytelenebbként megszorongatni/legyőzni az esélyesebbet. Ez a legjobb érzés a földön. Ez a legjobb dolog a sportban. Megint nagyon közel voltunk hozzá, ki tudja, hogy ez nekünk miért nem jár? Azért, mert még nem készültünk fel rá? Vagy azért, mert nekünk másfajta örömök jutnak, amik a többi csapatnak esetleg kevésbé? Az majd kiderül, addig is edzünk tovább és megpróbáljuk meghódítani továbbra is azt, ami még nem a miénk.

 

“Az élet csatáit nem mindig

Az erősebb, gyorsabb nyeri,

És előbb-utóbb az győz,

Aki, hogy győzhet, elhiszi.”

 

/Walter D. Wintle/