Az életben talán az az egyik legfontosabb dolog, hogy olyan embereket találjuk magunk mellé, akik minden nap támogatnak. Akik a legjobbat akarják neked és a legtöbbet akarják kihozni belőled. A csapat sportokban szinte elengedhetetlen az, hogy a csapaton belül ne alakuljon ki egy egészséges versenyszellem. Hiszen minden nap együtt vagytok és a versengő típusú játékosok mindig megtalálják az alkalmat arra, hogy társaikat húzzák vagy éppen őt húzza valaki. Évek óta úszok már Vályi Fannyval együtt edzéseken és őt jobb úszónak tartom, mint magamat. De bizony minden egyes nap meg kell küzdenie velem, ha le akar hagyni! 🙂 Persze vannak napok vagy periódusok, hogy a másiknak jobban megy, most például éppenséggel engem visel meg kevésbé a 12*100 méter… Fanny jobban ússza a hosszú távokat én meg inkább a sprineket, szóval azért, igyekszem egálra kihozni az úszást. Amikor együtt edzünk mindig azt gondolni, hogy egy úszó versenyen vagyunk és ha őt lehagyom olimpiai bajnok leszek. Bocsi Fanny! 🙂 Persze ez leginkább azért van, mert a fejemben igyekszem úgy beállítani a dolgokat, hogy a maximum az tényleg a maximum legyen. Nagyon jó érzés, ha van egy másik ember a melletted levő pályán, aki ugyan úgy hajt. Hatalmas összetartó ereje van annak, amikor átnézek Fannyhoz és látom azt a szép cékla vörös fejét és mondom neki, hogy jó utolsó 15-ön belül. Tudom, hogy nagy segítség neki is és amikor rajtam látja ugyanezt ő is hozzám szól, hogy gyerünk utolsó, még egy! Sokan talán nem is tudják, de nálunk a csapat attól igazán szuper, hogy minden játékos oda teszi magát. Vannak olyan játékosaink, akik szinte biztos, hogy már nem lesznek felnőtt válogatottak. Mégis olyan hatással vannak az egész közegre a munka moráljukkal, hogy emiatt igazi harcosokként funkciónálunk. Nem csak az hajt, aki válogatott vagy az akar lenni, hanem néha pont fordítva, akinek éppen jobban megy az húzza a másikat. Mindegy, hogy mi a cél, nekik például egy Euroliga szereplés vagy egy bajnoki arany. Tudják, hogy enélkül nem sikerülhet. A kondiban ugyan ilyen hatással vagyok én például Vályi Vandára. Sokat kondizik velem mostanában és mindig igyekszem ösztönözni arra, hogy egyre jobb és jobb legyen. Például azzal, hogy olyan erősen csinálom a kondit, ahogy csak bírom. Ha időre megy valami, akkor azért, hogy ő is felnőjön a feladathoz, ami nagyon jól megy neki. Nagyon büszke vagyok rá!

De eszembe jutnak azok az edzések is, amikor felállunk lőni és Laura a kapuban elkezd mutogatni, hogy ma nincs gól vagy amikor elkezdek vele versengeni.

  • Ha 7 lövésből 5 gólt lövök, akkor te fizeted a vacsit! Természetesen mindig belemegy a játékba, hiszen ő is nagyon sikerorientált játékos.

Persze nem csak a fizikális dolgokban lehet segíteni egymást, mostanában egyre többször figyelek oda, hogy a kisebbeknek segítsek. Legutóbb Larával volt egy hosszabb beszélgetésem, aki éppen kicsit rosszabb hangulatban volt. Furcsa volt hallani a szájából, amikor mondtam neki valamit és azt válaszolta rá, hogy persze de neked könnyű. Meglepődtem, hogy valaki tényleg azt gondolja, hogy nekem könnyű. Rögtön elmeséltem neki néhány történtet, ami után egyértelműen megváltozott a véleménye. Kihangsúlyoztam neki, hogy nagyon érzékenyek egy csapatban azok a határok, amiket felállítunk magunknak. Hiszen, amikor oldalra nézel és azt látod, hogy valaki nem tesz meg mindent az edzésen az nagyon rosszul tud esni azoknak, akik minden nap belehalnak a vízbe. Szerencsére nálunk ezzel nincsen baj, mindneki tudja, hogy mi a dolga. Most pedig már indulunk is Barcelonába, hogy ismét letegyük a névjegyünket. Míg tavaly hatalmas bravúr volt az, hogy a legjobb 8 csapat közé bekerültünk az szinte most elvárás ( magunktól! ). Hiszen mi tudjuk igazán mennyi mindent tettünk ezért. Azért, hogy sikerüljön!

Szóval Reszkess Európa a DFVE úton Barcelonában!

“Aki eléri a célját, úgy hogy segít hátra is.”