Ugye milyen nehéz a saját fejedben rendet tartani? Milyen nehéz az, hogy valamit ne akarjunk túl. Nagyon nehéz az, hogy ne a saját agyad és akaratod akadályozzon meg abban, amire annyira vágysz. De hogyan is győzzük le magunkat? A saját tudatunkat a sajtát démonjainkat?
Szeretném elmesélni, hogyan is alakult a tavalyi nyaram és azt hogy hogyan kerültem be a Világbajnoki keretbe.

Az első hetet töltöttük a felkészülésben Somorján, amikor a 3. napon már éjjel lázasan feküdtem a szobában. Egész éjjel nem aludtam és 39 fok körül volt a lázam. Gyanítom inkább csak napszúrást kaptam, de természetesen nem akartam, hogy bárki is megtudja, nehogy ezen múljon az, hogy válogatott leszek vagy sem. Persze akkor is tudtam, hogy hülyeség, de hajlamos vagyok arra, hogy inkább ilyenkor csendben szenvedek, mint hogy szóljak. Szerencsére anya túlélő gyógyszeres szettje segített. Aztán másnap sikerült azt hinnem, hogy a lépcső fordulónak egy fokkal előbb vége van. Hát nem… egy iszonyatosan nagyot zakóztam! Aminek következménye egy jó bokaszalag húzódás és zúzódás lett. Amúgy ez is egy jó sztori, így utólag. Emlékszem amikor leestem, Takács Orsolya egyből odaugrott és felkapott a kezébe aztán lefektetett és leszedte a cipőmet, addig Kasó Orsi elszaladt a masszőrünkért Ákiért, közben valaki jégért szaladt, Keszhelyi Rita gumiszalagját rátekertél a lábamra, hogy ne menjen bele olyan gyorsan a vér és ne dagadjon be egyből. Eközben még Czigány Dóra segített felpolcolni a lábamat. Mind ez olyan 1 perc alatt történt. Remélem senkit nem hagytam ki a sztoriból, de ebből is látszott, milyen segítőkészek és hogy milyen összeszokott bandáról van is szó. Persze azért, még a héten bementem úszni a vízbe, de szőrnyű volt. Nagyon fájt a lábam. Aztán otthon két nap alatt gyors talpalóként anya nővérkét játszott, jegelte-kente, lézerezte-lámpázta. Mindent, amit lehetett rárakott és bevetett. Mondtam is anyának, hogy tudom, hogy ezt magamnak okoztam, ha máshol nem is, de tudatalatt mindenképp. Ott voltam 2012-ben az Olimpiai felkészülésen, ahol Orsi előttem esett le a lépcsőn és ezért, ő nem is tudott utazni Londonba. Egyből eszembe jutott és mondtam otthon, hogy a fejemben valamit át kell állítani, mert nem lesz ez így jó. Túlságosan ráfeszültem erre az egészre. Pedig igazából senki nem várta el tőlem, hogy a VB csapatban legyek, senki nem kérte volna számon tőlem, hogy miért nem vagyok benne. Viszont én ezt elvártam magamtól és talán ez az egyik legnehezebb. Magadnak megfelelni.

Aztán nem sokkal később utaztunk Kínába, ahol jól ment nekem a játék, aminek nagyon örültem, egyáltalán nem figyeltem arra, hogy fáj a lábam. Legalábbis a meccsen nem. Aztán Kínában a második héten jött a rossz hír, hogy nem játszok a Világliga Szuperdöntőjében, így Katával, Gridával és Flórával együtt indultunk haza. Otthon edzettünk, míg a többiek kint voltak a döntőn. Képzelhetitek, milyen érzés volt. Nagyon nehéz, bár még magamon is meglepődtem, hogy jól viseltem, a körülményekhez képest, mert szinte ezt egy kerethirdetésnek lehetett betudni. Valahogy talán ez az egyik legnagyobb “tehetségem”, hogy képtelen vagyok feladni. Nagyon erős a magamba vetett hitem. Ha az ellenfél 4 góllal vezet és 1 perc van vissza az én fejemben még akkor is azaz opció van, hogy ezt hogyan kell megnyerni. Vagy legyen szó Scrabbleről. 🙂 Persze sokszor mondták nekem ezt, hogy ami az előnyöm az a hátrányom is. Azt is meg kell tanulni, hogy nem mindenért kell küzdeni vagy mindenkiért ennyire. Szóval itthon maradtam, de még mindig az volt a fejemben, hogy ha visszajönnek a többiek még lesz pár hetem bebizonyítani, hogy velem jobb a csapat, mint nélkülem. Megjöttek a többiek és újra kezdtünk edzeni, együtt. Jött természetesen a következő bénaságom. Szerintem az egész medencében sikerült az egyetlen egy szöget megtalálom, persze úszás alatt egy bukó forduló közben. Szétnyílt a sarkam. Nyilván a másik lábamon… Szóval volt két rossz lábam, alig bírtam kibicegni a Margit-szigetről és közben meg röhögtem magamon. Nevettem, mert arra gondoltam, hogy most komolyan ÉN hagyjam azt, hogy egy szög vagy egy boka sérülés vagy bármi határozza meg azt, hogy megyek-e a Világbajnokságra? Biztos, hogy nem! Talán ezt egy kicsit csúnyább szóval mondtam magamban… 🙂 Addigra már fejben rendben voltam, mert nagyon jól ment minden. A futótesztem is kiváló lett, a vízben is sikerültek a dolgok a kétkapukon. Iszonyatosan nehéz valamit elengedni, ha az ember ilyen beállítottságú, hogy valamit “fél vállról vegyen”, közben pedig úgy érzi, hogy ezért él minden nap. Valahogy ez, az Istenek tréfája. Ha túl akarod, akkor sosem kapod meg. Fejben megjöttem és élvezni akartam minden egyes pillanatát!

Szóval úgy éreztem, #MINDENT megtettem, így nyugodt szívvel vártam a kerethirdetést. Hazudnék ha azt mondanám, hogy előtte való este sokat aludtam. Természetesen körülbelül semennyit. Aztán azon a bizonyos edzésen szorongattam az anyától kapott szerencse nyakláncot és amikor elhangzott a nevem, nagy boldogság töltött el.
Tudtam, hogy ezt már az első héten majdnem sikerült elszúrnom. Tisztában voltam vele, hogy az valahogy végülis rajtam múlott. Az ember csak utólag tudja meg mi volt szerencse és mi szerencsétlenség. De az biztos, hogy annak, hogy 2012-ben 16 évesen ott lehettem egy olimpiai felkészülésen, az most hozzá járult ahhoz, hogy egy VB-re utazzak. Ha az ember figyel a lényegre, akkor úgy tudja alakítani az életet, ahogy csak szeretné.