Tegnap játszotta le felnőtt csapatunk az Euroliga negyeddöntő mérkőzését, amit a Catania ellen vívott. Otthon az első körben 3 góllal maradtak alul mieink, így kint legalább 4 góllal kellett volna nyerniük a továbbjutáshoz.

Szinte a lehetetlen kategória, hiszen az ellenfélnél olyan játékosok vannak, akik olimpiai arany/ezüst érmesek. Világbajnokok, többszörös válogatottak. Mégis aki tegnap látta, hogy ez a csapat mit művelt a vízben, arra nincsenek szavak. A cataniai csapat tele van stabil már sokszor kipróbált játékosokkal és tegnap a mieink eltüntették őket. Egyszerűen tegnap nem volt fogás a csaptunkon. A harmadik negyed végen 11:6-ra vezettek lányaink. Nagyszerűen pólóztak, egytől-egyig. Végig nagyon magabiztosan játszottak és aki csak látta őket a medencében ez sütött le róluk. Elegáns lazasággal, alázatosan. Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy 20-9 volt a fórarány a Cataniának, így dupla annyiszor voltak a mieink emberhátrányba, de ennek ellenére rezzenéstelenül mentek tovább az újvárosiak. A végén egy kettős ember hátrányt kaptunk, amit belőttek. Ezzel lett 13:10. Majd következtek az 5 méteresek… mivel így a gólkülönbség azonos volt. 6-an maradtunk csak az 5 darab 5 méteresre. Nem kellett nagyon logikázni, hogy ki lőjön. Az a Lara Luka, aki ugyanebben a helyzetben a Magyar kupában nem merte ellválalni ( 17 éves ), most magabiztosan tette fel a kezét. Hihetetlen micsoda fejlődés megy végig ezen a csapaton, a személyiségükben. Igenis a fiatalok is beállnak a sorba és felnőnek a velük szemben álló feladatokhoz. A világ egyik, hanem a legjobb kapusának kellett tegnap gólt lőni. Mégis a 17 éves legfiatalabb csapattagunk gondolkodás nélkül mondta, hogy ő lő. Mondanom sem kell, hatalmas újongás tört ki a csapaton belül. Mert valahogy, mindenki tudja azt, hogy ez a lényeg, mi nem egy összevásárolt banda vagyunk. Mi az évek során jutottunk el addig, hogy igazából a 4 Euroliga döntősből 3 csapatot már vertünk meg. Az UVSE-,t a Cataniát és azt a Kirishit, aki a szuper kupa döntőt is megnyerte. Nem mellesleg az Olympiacost is, akik most egy góllal kaptak ki a Kirishitől. ( Őket például 13:6-ra! ) Szóval ha valamelyik csapat tudja, mit jelent az, hogy valaki elvállal egy 5 méterest és megpróbálja megnyerni a meccset. Azok mi vagyunk!

A két csapat között pontosan 30 év különbség van. Ez tegnap egyáltalán nem derült ki. Az uszodába menet a lányok csatakiáltással és énekléssel hangolódtak és amikor beértek az uszodában megfagyott a levegő. Nagyon sok meglepődött tekintet szegeződött rájuk. Nem véletlen, ahol a DFVE megjelenik valahogy, ott mindig történik valami. Az sem lehet véletlen, hogy a mérkőzés után az ellenél szurkoló tábora nekünk is tapsol. Egyesével mennek oda Mihihez pacsizni, szó szerint sorban állnak. Valaki még a lelátó tetejéről is oda üvőlt, hogy Attila, Attila! Szóval, akkor most lehet megint bosszankodni, hogy nem mi nyertünk, mert végülis ezért csináljuk, de hogy mi boldogabban jöttünk ki az uszodábából, mint a Catania az is biztos. Mi nagyon büszkék voltunk, mert megcsináltuk a lehetetlent. Mi nyertük a meccset, de nem mi jutottunk tovább. Amikor bementünk a mérkőzés után az öltözőbe, a Catania nagyon csöndben volt. Egy mosoly nem látszott az arcukon. Akkor miért éri meg győzni? Ha nem, azért, hogy úgy érezzük, hogy ez a miénk. Ezért mi küzdöttünk meg és minden porcikánkban tudjuk, hogy ez a valami, ami kézzel nem megfogható, az az évek során lett a mienk. Nekik munka, nekünk szenvedély. Tegnap senkiben sem volt kétség. Egység, na az volt.