A nagy döntő… Szeretném nektek elmesélni, hogy én hogyan éltem meg a Len kupa döntőt és a győzelmet. Életem eddigi egyik legnehezebb meccse volt, hiszen már hetek óta, nem éreztem magam top formában, úgy éreztem az a rengeteg válogatott és klub mérkőzés teljesen leszívott. Éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért például több hétig az alvással is voltak problémáim, ami már inkább a túl terhelésnek a jele. Kiutaztunk Mataróba és az első meccsen sem érzetem magam, olyan hú de jónak. Nem Grétásan mozogtam a vízben… De nyertünk, mindenki a saját kis feladatait megoldva, együtt legyőztünk a Matarót, aminek nagyon örültem. Nem kellett hozzá semmi extra, csak a dolgunkat végeztük. A magam részéről, pedig igenis megszoktam, hogy ha úgy van rajtam múlik és nekem kell elől belőlni, szerencsére ezen a meccsen nagyon sok olyan csapattársam volt, aki úgy érezte, hogy ez rajta múlik. Így biztos volt a siker! Na ennyit az elődöntőről és az előzményekről és akkor most nézzük a döntőt!

Mint azt tudjátok, az Olympiacos ellen játszottuk a döntőt. Mihi azt mondta a mérkőzés előtt, hogy nem tudja még hogyan fogunk győzni, de valahogy úgy, ha mindennek úgy kell lennie, akkor a mi lövéseink befelé az övék pedig kifelé fognak pattanni. Ez így is lett! A részemről ez a mérkőzés nem igazán alakult jól. Legalábbis az elején. Az első negyedben 20 mp után kiállítottak, egy olyan mezfogásért, ami szinte 1000-szer van egy mérkőzésen. Szóval abban a negyedben már kint ültem végig. A második negyedben lőttem 3 blokkot majd a harmadikban szerintem legalább még 3-mat. Nem igazán szoktam ennyi lővésből nem gólt lőni, de azon a napon valahogy úgy éreztem, ha a medence partot céloznám oda is odaugrana egy görög. Persze nem volt akkora tragédia, hiszen a  társaimnak nagyon jól ment. Ha a szélsőt hagyták ott, akkor ő lőtte be, ha a hátsót akkor ő vágta be a fölsőbe, egyszóval ment a csapatnak. A harmadik negyed előtt szóltam Dorkának, hogy lőjőn nyugodtan én majd visszazárok, nem bántam, hogy nem én lövöm a gólt, hiszen ment a csapatnak, tettem a dolgom, amit tudtam, aznap éppen hátul. 4 perccel a vége előtt sikerült megúsznom és egy remek passz után a védőt 1 az 1- ben áthúzva, sikerült megtörnöm a magam részéről a gól csendet. Erről a feszült pillanatról egyébként van egy nagyszerű fotóm, amiben úgy érzem, hogy benne van minden, a fáradtság, az akarat, boldogság. Hatalmas feszültség szabadult fel bennem, hiszen akkor egyenlítettek ki a görögök. Úgy éreztem, hogy az egész mérkőzésen, alig tudod elől jót csinálni, szerencsére hátul nem voltak hibák, de mégis úgy érzem, hogy az én erősségem elől van, ha nem megy a többieknek, akkor ők is rám számítanak. Ezért jó csapatban játszani. Csak 6-an vagytok a vízben, de ha valaki hibázik 12 ember siet a segítségére. Ez nálunk is így van. Szóval a nagy feszültség után 33 mp a vége előtt ott volt ismét a labda a kezemben. Középen lóbáltam, az ellenfél szinte már úszott fel támadni, hogy legyen idejük még gólt lőni. Bevallom őszintén azon a meccsen a legvégén én is magamat hagytam volna ott, hiszen nem sok lövésem ment el egyáltalán a kapuig. Az járt végig a fejemben, hogy ha ezt belövöm két gól lesz a különbség és ezt már nem veszi el tőlünk senki. Ahogy ezt végig mondtam: NEM VESZI EL TŐLÜNK SENKI! Elengedtem a lövést. A kapus keze és a kapufa éle között, valahogy becsorgott a labda. Ekkor már nem voltam sem feszült, sem mérges, hogy az előtte levő lövéseim nem értek semmit. Csak azt éreztem, hogy a nagy akarás kijött a végen. Mint utólag kiderült az volt a győztes gól. Tehát mennyire rossz lett volna, ha az első 3 lövés után, ami nem sikerült megijedek és nem lövök utána kapura. Amúgy sem vagyok az a feladós fajta, de biztosan tudom, hogy eddigi pályafutásom során ehhez a meccshez kellett a legnagyobb lelki erő. Az első gól után már csak arra emlékszem, hogy teljesen ellazultam. Nem járt a fejemben semmi nem oda való gondolat. A mérkőzés után, azt mondták, hogy olyan a jó csatár, mint a vaku. Elég egyszer villannia. Ez persze rendkívül jól hangzik, a fociban. De azon a napon én sem bántam, hogy csak két lövésem ment kapura, pláne, hogy az egyik győztes gól volt. A nagyszerű csapattársaim nélkül, akik addigra már egyszer megnyerték a mérkőzést semmit, sem ért volna, ha az utolsó lövésem gól, de éppen vezetnek kettővel. Szóval nagyon büszke vagyok, ezekre a csajokra, akik életük egyik legjobb formájában pólóztak és levették rólam is a terhet, hogy muszáj gólt lőnöm. Nagyon boldog voltam azon a napon és azóta egészen máshogyan érzem magam. Jó minden reggel lemenni hozzájuk a szemükbe nézni és tudni azt, hogy sikerült.