Mindig körülbelül 10 percig szoktam gondolkodni, hogy a blogomnak milyen címet is adjak. Aztán mindig rájövök, hogy előre sose tudom pontosan, hogy mi fog kisülni abból, amit írok. Így mindig utólag adok végül címet a blogjaimnak.
Biztosan sokan tudjátok, hogy az Európa-bajnokságon eltört az orrom. Az a kisebbik baj volt, hiszen most derült csak ki, hogy meg is kell műteni. Úgyhogy az már biztos, hogy az augusztusi felkészülésen nem veszek részt a Dunaújvárossal. Természetesen nagyon sajnálom, hogy így alakult, hiszen tudom, hogy nagy szükség van rám a csapatban. A mindennapokban pontosan úgy, mint a meccseken, hiszen a személyiségéből adódik, hogy a jó kedvet és a motivációt mindig beleadom az adott edzésbe, ezzel is húzva magammal a többieket. Ezért is biztosan tudom, hogy ahogyan mozogni tudok, az első utam hozzájuk vezet majd az uszodába.
Nem örülök annak, hogy így alakult, hiszen tudom, hogy sokkal jobban ment volna az Európa-bajnokságon, ha nem törik el az orrom, de akkor nagyon örültem egyáltalán annak is, hogy játszhattam. Rengeteg munka van abban, hogy egy sportoló kijusson egy világversenyre és az a rengeteg edzés, küzdelem hamar semmissé vált volna, ha a második mérkőzés után nem tudok vízbe ugrani. Lelkileg biztosan nagyon megviselt volna, ha a kispadról kell néznem végig a meccseket. Szerencsére nem így alakult, bár nyilván voltak nehezítő körülmények, nem is igazán voltak segítőkészek az ellenőrök a védőmaszkkal kapcsolatban. A mérkőzéseken sem igazán érdekelte a bírókat, hogy a fejemről folyamatosan jött le a maszk, és nem magától, de ez már megtörtént, így alakult. Úgy gondolom, hogy ennél sokkal több volt bennem, de ezekkel a körülményekkel ez volt a maximum. A lelkemnek könnyebb volt így feldolgoznia, mintha megsem próbáltam volna, és a társaimat magukra hagyom, csak mert eltört az orrom.
Úgy gondolom, hogy nagyon hosszú két év van mögöttem, amiben volt mélypont, mint például az olimpia éve, ahol nem kerültem be a csapatba, de azt a nyarat is végig edzettem, szinte pihenő nélkül. Volt rengeteg örömöm is, mint például a tavalyi Világbajnokság, viszont úgy érzem most, hogy valahogy ez nem véletlen alakult így. Többször éreztem már úgy a bajnokság végén, hogy a testem ott van a meccsen és küzd, úszik, passzol, lő, blokkol, viszont a lelkem nem tudta úgy megélni ezeket, ahogy én azt szoktam. Egyszerűen voltak olyan mérkőzések is, amire úgy mentem, mint egy robot. Sokszor már úgy érzetem, hogy rengeteg a mérkőzés. Nem csoda, hiszen rengeteg bajnoki meccsünk volt, Világliga mérkőzések, Európa Kupa sorozat és ez még meg lett fűszerezve egy kis nemzetközi bajnoksággal is. A bajnokság végére teljesen elfáradtam, legfőképpen fejben. A két hetes pihenőt követően, ami inkább csak egy gyors fellélegzés volt, következett az Európa-bajnoki felkészülés. Szóval eddig nem volt túl hosszú a pihenő az elmúlt két évben. Épp ezért úgy érzem, hogy valahogy mindent utólag tud meg az ember, hogy szerencsétlenség vagy szerencse volt az, ami vele történt. A következő két év pedig még nehezebb lesz, még több feladat és mérkőzés, hiszen következik az olimpia! Minden esetre, még ha lábadozással is telnek a napjaim, úgy érzem kell ez a plusz pár hét, hogy teljesen összeszedjem magam és úgy térjek vissza, hogy a vízilabda minden egyes apró részlete hiányzik.
