Szeretném minden olvasónknak megválaszolni a kérdést, amit hónapok óta kérdezgetnek tőlem, de szerintem konkrétat igazán senkinek nem tudtam mondani. Milyen a vízilabda a testvérem, Fanny nélkül és hogyan élem meg azt, hogy a bátyám is Fannyval együtt Ausztráliába költözött? Az alap történetet mindenki tudja, mind a hárman a víz közelében nőttünk fel Egerben, majd 2014 óta Fannyval játszottam a Dunaújvárosban végig egy csapatban, míg a bátyánkkal nagyon szoros kapcsolatban álltam/állunk, aki eközben mindig mellettünk állt és rá mindig számithattunk. Mi vagyunk a “big 3” a családunkban, kevés embernek adatik meg, hogy ilyen testvérei legyenek, mint amilyenek nekem vannak. A kérdésre a válaszom, amit mindenki felé szeretnék közvetíteni: nehéz nélkülük. Fanny nincs ott, amikor átnézek a másik pályára edzésen, nincs ott a 13-as sapkában, amikor egymás kezét fogjuk a meccsen. Nincs ott, amikor körül nézek és keresem őt, hogy valami izgalmasat el tudjak neki mondani. Amikor Budapestre vagy Egerbe mentem bátyám volt az, akivel mindig kiegészítő programokat szerveztem, akitől rengeteget tanultam (és tanulok most is). A pesti/egri kiruccanásaim az ő hiányával értelem szeruen nem egészek, néha már unalmasak. Nincs vele egy nyugis/izgalmas tea, est, amikor meg tudom vele beszélni mind azt, ami a lelkemet nyomja, vagy mind azt, amiről korlátlan mennyiségben el tudok vele beszélgetni. Nagyon hiányoznak! Hál’ Istennek a mai fejlett világban a közösségi oldalak, telefonos alkalmazások lehetővé teszik, hogy ennek ellenére mindennapos kontaktban tudjunk maradni egymással. Kicsit ez is nehéz az időeltolódás és a kettejük munkája miatt, de szerencsére nyomon tudjuk követni  egymást. Ők nagyon jól érzik kint magukat, nyugalmas, varázslatos helyen vannak. Igaz, nem telt el sok idő azóta, amióta kint vannak, de azt látom rajtuk, hogy boldogan, felszabadultan állnak hozzá ehhez az új élethez, amibe belevágtak és nekem csak az a fontos, hogy velük minden a legnagyobb rendben legyen.