Egy hete voltunk az Euroligán Kassán, ahol sajnos nem jutottunk tovább. Első nap megvertük a Rapallot, kemény meccs volt, ez tagadhatatlan. Második nap jatszottunk a  Vouliagmeni ellen, ahol kikaptunk. Aztán még aznap játszottunk a Sabadell ellen is kikaptunk. Úgy érzem, mindent megtettük azért, hogy ez ne így legyen, voltak hibáink sajnos, míg ők nem hibáztak. Így mi húztuk a rövidebbet. Nagyon fontos volt azokon a meccseken a lélekjelenlét és ez nekik megvolt, ahogy nekünk is talán az utolsó negyedet kivéve. Amikor ott voltam a vízben és fogtam Maica Garcíat (aki hozzátenném olimpiai második helyen végzett a spanyol válogatottal 2012,ben) egy ujjal nem nyúlt hozzám, nem fogta meg a fürdőruhám, pedig hát kétszer akkora volt mint én. Egyszerűen csak fogtam, csináltam a megbeszélt védekezést, bekkeltem, aztán csak úgy ott volt a center helyén lebegett, majd egyszer csak egy 5 másodperc alatt olyan helyet csinált magának, megjátszhatóvá tette magát, egyszerűen csak úgy 5 másodperc alatt, tudta jól mit akar és megvárta azt, megvárta az ő pillanatát és csinálta a dolgát, amit egy centernek kell. Nagyon megérintett ez, hogy várt és várt addig, amíg meg nem kapta azt a pillanatot, amikor eljött az ő ideje abban a 30 másodperc támadásban és azt tette, amit kellett neki. Elképesztő volt. Nehéz megvárnod a te pillanatodat, kihasználni azt a lehetőséget, amit kapsz. Ez az életben is így van, mindenki kap az élettől egy lehetőséget, lehet egyet, lehet többet, csak nem mindenki meri azt megragadni, mert van hogy a félelem meggátol, van hogy erősebb, de honnan is tudhatnád, hogy mi fog történni, ha meg se próbálod. Ha nem mész neki fejjel és ragadod meg azt, ami a tiéd, amit te kaptál. Nem szabad elszalasztani az élettől kapott lehetőségeket, mert van, hogy örökre elillan.