Kedden este játszottunk a hollandok elleni Világliga mérkőzést, ahol sajnos egy góllal kikaptunk a rossz kezdés miatt. Nagyon sok energiát felemésztett az, hogy vissza jöjjünk a meccsbe, ami sikerült is. Sajnálom, hogy nem tudtuk büntetőpárbajra menteni, hiszen a mérkőzés vége miatt úgy érzem, megérdemeltük volna, akár csak kint a hollandok. Azonban nem lehet 6 gólt kapni egy negyedben.

Amikor elkezdtem vízilabdázni és néztem a válogatott vízilabdásokat, akkor mindig eszembe jutott, hogy annyira jó lenne közéjük tartozni. Sokan elfelejtik (persze, nem mindenki), nem csak a vízilabdában, hanem minden sportban, hogy miért is akartak annyira idetartozni és nem igazán becsülik meg ezt az állapotot. Megszokják. Nem élvezik ki. Belőlük nem is igazán lesz nyerő típusú játékos. Talán számomra ez még különlegesebb, hiszen hosszú évekig küzdöttem ezért. Talán az is lehet, hogy túlságosan hamar kezdtem elvárni ezt magamtól, ezért még nagyobb jelentősége lett számomra. Persze rengeteg áldozattal, lemondással jár az, ha valaki ilyen szintű sportoló lesz. Egy percig se gondolja senki azt, hogy valaki úgy születik, hogy válogatott élsportoló. Iszonyatosan sok munka áll e mögött. Viszont mindenki csak ezt az oldalát súlykolja, hogy: hajnalban keltem, két órát edzettem, utána még a konditeremben töltöttem másfél órát. Haza mentem meg kellett csinálni az ebédet, egyből indultam vissza edzeni, nem volt időm pihenni és stb. Ami, persze sok esetben így is van.
Mi lenne ha most a másik oldalát közelítenénk meg?
Úristen! 22 éves vagyok és már most rengeteg gyermek példaképe. A keddi mérkőzés után a gyerekek, több mint egy órát vártak rám (megbeszélés, doppinggeszt volt) csak azért, hogy lássanak és csinálhassanak velem egy képet. Ahogy vége lett a mérkőzésnek legalább 8-10 gyerek rohant oda hozzám szintén fotózkodni és autogrammot kérni.
El tudjátok ezt képzelni? 22 éves vagyok.
Szeretnek. Szeretik azt, hogy élvezem, amit csinálok. Szeretnek mert én is szeretem őket. Akárcsak a dunaújvárosi kis gengsztereket, akik minden nap odajönnek hozzám, beszélgetnek velem, rajzolnak nekem. Tátott szájjal figyelnek, amikor mesélek valamit, vagy amikor lemegyek hozzájuk az edzésre. Iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy ilyen életem lehet. Kedden este teltház előtt ünnepelhetük a vízilabdát, ami fantasztikusan sikerült. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki a saját idejéből szánt ránk és eljött megnézni minket. Köszönjük a Carpathian Brigadenak, hogy egy újabb felejthetetlen élményt adott számunkra.
Még csak 22 vagyok… és még mindig jönnek az üzenetek a meccsel kapcsolatban, hogy: “jaj de szép gólt lőttél! Vagy hogy: fel a fejjel, nagyot küzdöttetek, legközelebb sikerül. Ugye velem is csinálsz majd képet?“
Szóval, amikor valaki kicsiként arról álmodik, hogy sportoló lesz, eleinte csak a szülei miatt kezdi el, aztán maga miatt csinálja. Végül rájön, hogy számára mi a fontos és miben találja a legnagyobb motivációt. Végül úgyis a társai mellett köt ki, akik élete során kísérik, küzdenek érte a vízben és azok között az emberek között, akik végig szeretettel fordulnak felé. Ez a legnagyobb motivációm.

Köszönettel,
Gurisatti Gréta
22 éves
Magyar válogatott vízilabdázó