Amióta válogatott vízilabdázó vagyok, most kaptam életem leghosszabb pihenőjét. Hatalmas szükségem is volt rá, hiszen már december óta úgy érzem, hogy egy olyan mentális fáradtság jött rám, amiből időszakosan tudtam magam csak kirángatni. Szerencsémre a Világbajnokságra teljes fókuszban tudtam lenni, amiért ha furán hangzik is, de megdícsérem magam. Különös érzés, ha az ember azt tapasztalja, ami élete legnagyobb álma és célja az nyomasztóan hat rá, nem okoz örömet. Egész évben nem volt uszodánk, ez egyenlő volt azzal, hogy szinte a vízilabdán kívüli életed nem is létezett. Nem tudott az agyad, tested kikapcsolni egy pillanatra sem. Egész nap két uszoda között ingáztunk összezárva a buszokban, mindig más usziba mentünk, ami szintén frusztráló volt. Ha az ember azon kapja magát, hogy besétál az uszodába és mosolyogni sincsen kedve, hát az eléggé feszült helyzetet szül, legfőképpen saját magában. Talán amikor megszülettem kétszer álltam sorba a kitartás állomáson (mint az egész családom… ), na jó, ez lehet mégis csak genetika.

Úgy döntöttem, hogy a lehető legkevesebbet tőrödöm vele, így csak igazán pár ember tudta, mivel küzködök. Aki ismer és persze, ahogyan én ismerem magam, sohasem esett nehezemre edzeni. Minden egyes edzésen a legjobbra törekszem, de legfőképpen élvezem azt, amit csinálok. Így ez számomra is egy új helyzet volt, hogy nem élvezem a vízilabdát. Nem állítom, hogy az embernek élete során nincs olyan periódusa, amikor nehezebb, fáradtabb, kevésbé megy neki, de ez talán túl hosszú időszakra nyúlt nekem. Jött egy könyöksérülés is, ami szintén aggasztó volt, egyébként pont akkor jött, amikor már úgy éreztem, összeszedem magam. Ezután jött egy szörnyű 3 hét, a bajnokság lényege és én még csak egy gyors kartempót sem tudtam tenni fájdalom nélkül. Talán ebben az időszakban a legnagyobb hitet Keszi anyukája, Zsuzsa adta, amikor szinte egy kezelés után majdnem elmúlt a könyökfájdalmam, amit másfél hónapja húztam már. Ezúton is köszönöm neki! Hirtelen úgy éreztem, hogy megint meg kellett szenvednem azért, amit szeretek. A vízilabdát. Talán az élet így akarja, hogy a szenvedélyem eziránt soha ne lankadjon…
Most pedig már két hete nem edzek, és néha-néha rám tör az “edzhetnék”. Ilyenkor csak mosolygok egyet magamban, hiszen egész szezonban egy szabad délutánért fohászkodtam. Isteni tréfa. Azzal nyugtatom magam, hogy bőven leszek még edzésen és most kerüljek olyan lelkiállapotba, hogy éhes legyek a vízilabdára. Az előző olimpia óta rengeteg energiát felemésztettem magamban. Így mielőtt elfogynék az utolsó nagy hajrá előtt jól esik most kicsit a családommal, barátaimmal kizökkenni. Most nagyon nyugodtnak érzem a lelkem. Tudom mit akarok és tudom, hogyan fogom elérni. Pár hét múlva pedig a legnagyobb szenvedéllyel állok neki az olimpiai felkészülésnek (el sem hiszem, hogy már ilyen közel vagyunk az úton!).

Gurisatti Gréta
A 2020-as tokiói olimpia leendő bajnoka