Sokat gondolkodtam hogyan is kezdjek bele. Nem akartam a Magyar Kupa győzelemre kihegyezni ezt a blogot, nem mintha nem lennék mérhetetlenül boldog és büszke. Csupán szeretném bemutatni, hogy nem a győzelem függvénye az identitás. Nem a győzelemtől függ, hogy tudok-e azonosulni a csapatommal, nem csak ha győzünk akkor vagyok büszke magunkra. Érdekes dolog, nem? Amiről igazán akarom, hogy szóljon ez a blog az az, hogy hogyan jut el egy egyéniségekből álló tini gárda, egy egységes mindenre elszánt felnőtt csapattá.

Hogyan lesz egy csapatból a legnagyobb egység, végtelen hittel? Én szentül hiszem, hogy a végletekig elmenő közös szenvedések a munkától, kovácsolják legjobban össze a társakat. Mert amikor egyedül vagy, gondolsz egyet és megállsz, ha már azt érzed kezdesz fáradni. Viszont egy csapatban, egy jól működő csapatban, a másik szemébe nézel és egyszerűen tudod, hogy nem állhatsz meg, miatta, így nem hagyjátok abba, se te, se ő. Csak amikor már vége van a feladatnak, vagy inkább egy picit még azután. Ez a Dunaújváros. Olyan játékosok, akik tudják, hogyan kell még egy perccel tovább kitartani. Mert megtanították rá őket. Nem dicsőíteni szeretném magunkat, remélem nem úgy hangzik, nincs rá szükségünk. Picit inkább szeretném megértetni, hogyan is működik a kis újvárosi szívünk. A fontosabb meccsek félidejében a pirosodó fejeknél és a ziláló mellkasoknál mindig azt mondjuk egymásnak, ne aggódj, ők még fáradtabbak. Ilyenkor mindenki, akinek még van felesleges oxigén molekulája csak mosolyog egyet. Amikor visszanéztem a meccset, két dolog nagyon megütötte a fülemet. Az egyik az volt, hogy Alda milyen kiegyensúlyozottan véd. Majd elhangzott az a mondat, hogy mostmár Ő is dunaújvárosi. Jött rá a válasz, hogy ez ennyire függ ettől? Ismét a válasz; igen biztosan. Én nem tudom, hogy mit csinálnak ott Újvarosban, de hogy semmitől nem ijednek meg az biztos. A másik dolog, amire szintén felkaptam a fejemet az pedig az volt, hogy túl sok önbizalmuk van a DFVE játékosainak. Mit gondoltok ez miből fakad? Évek óta, a maximumot hozod az edzéseken, nem csalsz el semmit. Átlagosan napi 6-8 órát edzel. Kajakozol, biciklizel esőben, hóban, áradásban. Emiatt furák is vagyunk másoknak, hiszen senki más nem csinál ilyet a vízilabdában. Minden nap átléped azokat a határokat, amiket magadnak állítasz és délután már jobb játékos szeretnél lenni, mint délelőtt voltál. Az egyik régebbi kedvenc blogomban egyszer már megírtam ezt:
“Önbizalom… Tudok már 100 kilóval guggolni, és ezért be tudom lőni egy világbajnoki meccsen a hollandok ellen az adódó lehetőségemet, ezáltal megnyerve a meccset, ez így összefügg? Igen is, meg nem is. Azért, mert valaki tud 100 kilóval guggolni, nem biztos, hogy tud úszni, lőni és még el is hiszi magáról, hogy 7000 ember előtt gólt tud szerezni. Viszont ilyenkor tudja az ember, hogy mit végzett el azért, hogy sikerüljön. Ez olyan magabiztosságot ad, hogy a vízben egyszerűen a kis tudatod nem tud már kifogásokat felhozni, miért ne sikerülne. Nincs több kiskapu, nincs az az egy ezred másodperc, amíg a hibalehetőség átfut az agyadon, mert egyszerűen nincs ott a fejedben. “
Ez az előző blogomban volt, sajnos nem tudtam volna most sem, szebben megfogalmazni.

Még néhány gondolat, egy csapat akkor lesz egység, amikor nincs kétség, … hahaha remélem ez most felébresztett mindenkit. Tehát egy csapatnak nagyon fontos, hogy legyenek fix pontjai. Például saját ünnepei, saját “temploma”, saját nyelvezete. Közös élmények, jók és rosszak egyaránt. Közös dalai, versei, céljai. Ezek nekünk mind vannak. Mert kialakítottuk magunknak. Mert igényeltük egymástól, és ezt senki nem értheti meg soha, csak aki benne van. Van aki szeretheti, van aki csodálhatja, van aki negatívan vélekedhet erről, de sohasem értheti meg igazán. Azok a sportolók, akik gyorsan tudnak egyik csapatból a másikba identitást váltani…, nem is tudom, hogy megértették-e valaha ennek a lényegi részét. Természetesen, akkor néhány mondatban megemlíteném a végére a Magyar Kupa győzelmünket. Az a csapat, ahol egy blokknál 13 öklöző kéz repül a magasban, eredménytől függetlenül, győztesnek számít. Az a csapat, ahol a lövő játékos helyett 3 másik játékos zár vissza, eredménytől függetlenül, győztesnek számít. Az a csapat, ahol az edző aki, már 25 éve az és ez a 8. Magyar Kupa győzelme és mégis örömében a mérkőzés végén térdre rogy, na az már tényleg az igazi győzelem.
“Veszteni? nyerni?
– ne, soha! csak játszani szeretnék. Mindig.”

Újvárosi szívvel játszani, mindig.

Szenvedéllyel,
Gurisatti Gréta
Leendő Magyar Bajnok

🧡💙