Milyen volt a kicsi Gréta?
I. Rész – Az én szememmel (-még a vízilabda előtt- ) Néhány hete egy anyuka rám írt, akinek szintén vízilabdáznak a gyermekei, arra kért, hogy az egyik blogom szóljon arról, milyen voltam kicsinek. Milyen nehézségekkel találkoztam vagy a szüleim, hogyan kezelték ezt a helyzetet. Nem könnyű egyszerre két helyen megfelelni a sportban és az iskolában egyaránt. Szerettem volna azt is leírni, hogy nagyon meghatott, hogy valakit tényleg érdekel az, hogy hogyan is jutottam el idáig, hatalmas segítségekkel persze. Amikor kicsiként elkezdtem sportolni sosem gondoltam volna, hogy majd valaki egyszer megkérdezi, hogy ugye milyen nehéz volt? Szeretnék, most egy blog sorozatot elindítani, amiben elég sok történetet, számomra fontos események írok le a kiskoromból. Jó lesz majd az anyukám és a nagyszüleim szemével is bemutatni.
Akkor el is kezdeném az első résszel, hogy milyen személyiség voltam én kicsinek;
Én már kiskoromban is nagyon maximalista voltam, a suliban például, ha valami miatt fekete pontot kaptam, sírva fakadtam. Ez nagyon sokáig, így volt… A nagyszüleim erre azt találták ki, hogy ha fekete pontot kapok a suliban, akkor egy játékboltban, amihez hozzáérek megveszik nekem. Tudni kell ugyan is, hogy ez tényleg megviselt engem lelkileg. A ravaszabb kisgyerekek onnantól kezdve minden nap feketével jöttek volna haza. De ők ismertek, sose verném át őket, na meg persze a sikerorientáltság eléggé magas bennem, a mai napig. Természetesen egyszer sem éltem vissza az ajándékkal, hiszen számomra ez egy hatalmas félelem volt, hogy még egy fekete pont lesz az ellenőrzömben. Mai fejjel vicces belegondolni, hogy ez valaha tényleg lelki nehézségeket okozott. Az egyik lehető legjobb dolog volt tőlük, hogy minden fekete pontra úgy tekintettek, mint ha jutalom lenne. Mert sosem volt szándékos, hogy nem készültem az órára vagy az, hogy otthon felejtettem a papírdobozaimat. Vagy az, hogy nem találtam a tanító nénit és bementem pisilni, a tudta nélkül. Volt olyan, hogy a nagymamám kérdezte többször is, na végre kaptál feketét? Nagyon jól kezelték a helyzetet, nagyon jól ismertek engem.
– [ ] Persze mindig is fontos volt a családunkban a tanulás, de hazudnék ha azt mondanám a sport nem élvezett előnyt. Sokszor hallottam ezt a mondatot; életed végéig tanulhatsz, de élsportololni csak most tudsz. ( NAGYON IGAZ! ) Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a nővéremmel egész általánosban minden évben megkaptuk a Fejér megyei Jó tanuló, Jó sportoló díjat. Tehát tényleg komolyan vettük mindkettőt. A suliban mindig nagy hajrás voltam, az utolsó pillanatokig igyekeztem javítani félévkor vagy év végén a bizimen. De ez dolgozatoknál is így volt, mindig én adtam be utoljára, hogy mindent áttudjak ellenőrizni még századszorra is, egyébként ez egészen az egyetemi tanulmányaimig megmaradt.
– [ ] Visszakanyarodva a sporthoz. Nem kell mondanom, hogy nem bírtam veszíteni semmiben. Legyen szó egy családi pingpong versenyről vagy akár egy országos bajnokságról. Kiskoromban búvárúszó voltam sokáig, a mai napig tartok országos csúcsokat, mert magamat is imádtam újra és újra felülmúlni. Apumék kitalálták az országos bajnokság előtt, hogy futva járjunk az usziba. Anya, Lilla én mindig futva mentünk, apa meg jött mellettünk kocsival végig. Az egyik ilyen edzés napon, egyszer csak kikötődött a cipőfűzőm. Előre rohantam, majd elkezdtem bekötni, amint anyáék majdnem mellém értek, újra előre futottam, hiába nem tudtam bekötni. Majd újra megpróbáltam, végül annyira gyorsan futottam előre, hogy kellő időm legyen bekötni. Egyszóval nem bírtam veszíteni és még csak egy pillanatot sem akartam, hogy bárki azt higgye, hogy nem én fogok mindig nyerni. Mondanom sem kell, hogy az úszó edzéseken még a lazában is mindig én voltam az első. Lehet ha valaki ezt most elolvassa, el sem hiszi, de tényleg így történtek és persze, lehet negatívan is értékelni ezt. De ha az ember élsportoló, nem árt ha győztes típus.
– [ ] Még egy példa, ami eszembe jutott… Körülbelül 10 éves lehettem, mikor a decemberben megrendezendő igen “rangos” Mikulás Kupára nem tudtam elmenni, mert lázas beteg lettem. Természetesen teljesen kivoltam, hogy nem mehetek és nem nyerhetem meg az összes számot, pláne, hogy Mikulás csoki is jár mellé. Győzködtem a szüleimet, hogy engedjenek el. Anyáék elmagyarázták, hogy ilyen betegen nem lehet versenyezni, mert rahúzódik a szivemre. Ezzel annyira azért, nem győzték meg a 10 éves énemet. Majd talán apa, elkezdte mondani, hogy ha nem vagyok jól, nem edzettem annyit, lehet nem is én nyernék és azt biztosan nem szeretném. Ekkor jött tőlem egy válasz, amit egyébként azóta is rendszeresen felhozunk. Jó anya, apa, megértem. De ti azt értsétek meg, hogy nincs kis verseny vagy nagy verseny. Csak verseny van.
Tehát ilyen mentalitásuk kisgyermek voltam. Voltak persze előnyei és hátrányai is. Mivel ez egy blog sorozatnak készül, a következő részben kicsit jobban bele megyek abba, hogy milyen döntéseket hoztak a szüleim és mennyire kell komolyan venni a sportot, vagy a sulit. Mikor lehet egy kicsit engedni az egyikből vagy a másikból. És persze mekkora szerepe van a szülőknek és a tanároknak az egyensúly kialakításához. Szenvedéllyel, Gurisatti Gréta A 2021-es tokiói olimpia leendő bajnoka
